A fekete mén türelmetlenül rugdosta a boksz falát. Kora reggel volt, a lovászok még ki sem osztották a szénát, de a fiatal telivér már kint akart lenni a karámjában. Gyűlölte, ha zárt helyen kellett lennie, szíve elhúzta őt innen, a hatalmas versenyparkból. Gyűlölte, ha hozzáértek, ha a közelében voltak. Egyedül akart lenni, el akart menekülni innen, minél messzebb az emberektől. A gyűlölet újra és újra végigáramlott benne, s hatalmas energiával töltötte el. Dühösen belerúgott a boksz falába, s magas nyerítéssel követelte, hogy eresszék már ki. A nagy zajra két lovász futott oda.

­– Jaj, ne! Már megint kezdi! Gyorsan hívd a többieket, rakjuk ki, mielőtt rosszabb lesz a helyzet! – kiáltotta az egyik. Pár percen belül az összes munkás odasereglett, s sorfalat állva kiterelték a lovat a karámba. Az utolsó férfi gyorsan becsukta a kaput és rátolta a dupla reteszt.

***

Kora délután volt, s a mén végre megnyugodott. A karám nyújtotta „szabadság” kicsi volt ugyan, de mégsem volt bezárva a négy fal közé. Bár versenylónak született, a lelke szabad volt, s amióta csak az eszét tudta, gyűlölte az embereket, akik fogságra kényszerítették. Megvetette társait, kik elfogadták a zablát és a nyerget, s embereket cipeltek a hátukon. Tudta, hogy ő más, és nem volt hajlandó beletörődni, hogy így élje le az életét. Kereste a kiutat, minden lehetőséget megragadott, hogy maga mögött hagyja a farmot – és az embereket –, de nem járt sikerrel. Egyedül a karámban érezte jobban magát. Amikor becsukódott mögötte a kapu, önfeledt vágtába kezdett, majd lehajtotta a fejét, s nekiállt legelni.

Egyszer csak szófoszlányokat sodort felé a szél. Körülnézett, s két férfit látott, akik a karámjára támaszkodva őt nézték. Dühösen felhorkantott, s prüszkölve ügetett a kapu felé. Hátracsapott füllel, vicsorogva támadott, de a férfiak gyorsan elugrottak. Már sokszor látta őket, így felismerte bennük a tulajdonost és az állatorvost. Nem tudta, miért állnak ott, de nem is érdekelte. Csak menjenek el és hagyják őt egyedül! A fehér köpenyes mondott valamit, mire társa hevesen megrázta a fejét. Pár percig szótlanul álltak, s gondolataikba merülve nézték a lovat, majd a tulajdonos egy lemondó sóhajjal bólintott és elindultak az épületek felé. A mén megint prüszkölt, körbeügetett a karámban, s mikor megbizonyosodott róla, hogy már senki sincs ott, folytatta a legelést.

***

Sötétedés előtt a munkások visszaterelték a mént a boxába, megetették a lovakat és hazamentek. Hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt, s az istálló csendjét közeledő lépések hangja törte meg. A mén feszülten figyelt. A látogatók hamar odaértek, s megálltak előtte. Rögtön felismerte őket: a karámjánál látott két férfi volt az, s a doktornál most egy táska is volt. Lehajolt, s elővett belőle valamit. A tulajdonos bólintott, mire a doktor belépett a boxba. A mén behúzódott a legtávolabbi sarokba, s hátracsapta a fülét. Hiszen ő nem beteg, mit akarnak tőle?! Az orvos felemelte az altatópisztolyt, s felhúzta a ravaszt. A néma csendben csak a ló fújtatása hallatszott, majd a tulajdonos hangja, amint megálljt parancsol. Meggondolta magát, mégsem akarta elaltattatni a leggyönyörűbb lovát – még ha teljesen kezelhetetlen is.

Mikor a mén szembenézett a pisztolycsővel, megérezte a szabadság hívását. Kihasználva a doktor pillanatnyi figyelmetlenségét – amit a gazda kiáltása okozott – előreugrott, s fellökte a férfit. Az orvos kiáltása egybeolvadt a ló sikolyával. Nagy puffanás hallatszott, aztán csend lett. A tulajdonos döbbenten állt ott, nem reagált a sűrű bocsánatkérések között feltápászkodó orvos elköszönésére és felé nyújtott kezére sem. Meredten bámulta a boxot – és a tetemet: az orvos esés közben véletlenül meghúzta a ravaszt.

A gazda előtt lepergett a ló élete: a bátor, vadóc kiscsikó; a szilaj, betörhetetlen hároméves telivér; s végül az erős, kezelhetetlen fiatal mén, aki mindig megvetéssel nézett rá, akit ő titokban csodált, s aki most itt fekszik előtte mozdulatlanul. A lelke talán már az örök legelőkön vágtázott. Bement a boxba, s végigsimította a ló nyakát.

– Sajnálom – suttogta. – Bocsáss meg nekem és légy boldog! Most már szabad vagy! – Azzal a férfi felállt és üres tekintettel kiment az istállóból.