Annak a napnak minden pillanata mélyen bevésődött Sarah emlékeibe. Annak a bizonyos napnak, melyen véget ért életének eddig gondtalannak hitt szakasza.

Verőfényes délután volt, a teremben lévők arcán mégis sötét felhők tükröződtek. Anya és apa sírt, a tizenhat éves lány viszont a döbbenettől és a félelemtől lebénulva állt. A fejében kavargó ezernyi kérdés közül egy volt, ami a leginkább nem tudott választ találni: Miért pont én? Nem kívánt másnak rosszat, mégsem értette, hogy a sors miért az ő életét akarja tönkretenni. Annyian vannak, akik éheznek, árvák, vagy nyomorékok! Hisz ő boldogan él szüleivel egy kis lakásban, nem túl gazdagok, de nem is szegények, mindenük megvan, ami fontos, s még arra is telik, hogy a szomszéd telken egy saját lovat tartson. Egy kedves, szelíd kis pej kancát. Ki fog rá ezután vigyázni? Az biztos, hogy nála szeretőbb gazdája nem lesz.

Most ott állt a felnyergelt ló mellett, s átölelte a nyakát. Sírt. Az a bizonyos nap óta – mikor a kórházban az orvos kiderítette az állandó rosszulléteinek okát – sokszor sírt. A leukémia élete legnagyobb keresztje lett, de megfogadta, hogy ezt a keresztet addig hordja, míg az erejéből telik. S most, mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, megtörtént a csoda, amire vártak: a doktor telefonált, hogy hallott egy új módszerről, ami talán segíthet. Még csak kísérlet, de ha beleegyeznek, Sarah lehet az egyik beteg, akin tesztelik. Szülei természetesen bármit elfogadtak, ami segíthet a lányukon, így a jövő héten elutaznak New Yorkba.

Addig azonban még egy nehéz feladat vár Sarah-ra: beszélnie kell a barátjával. Félt a találkozástól, de tudta, hogy tovább nem hazudhat a fiúnak a rosszulléteiről, el kell mondania az igazat. Bízott benne, hogy megérti őt, de a lelke mélyén érezte, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Jason az iskola nagymenői közé tartozott, s bár nem volt beképzelt és nagyképű, Sarah élete egyik legnagyobb ajándékának tartotta, hogy vele járhat.

- Na, ne halasszuk tovább! Indulás, Candy! – húzta fel magát a nyeregbe. Hamar odaért a fiú házához, a lovat kikötötte egy fa alá, s bekopogott.

- Nyitom! – hallatszott egy kiáltás, s a közeledő léptek pillanatok alatt odaértek, egyre közelebb hozva a beszélgetést.

- Szia, kicsim! Hát te? – a fiú megpuszilta a lányt, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Minden rendben? Mi a baj? Sápadtnak tűnsz! – simította végig a lány arcát. Sarah nagy levegőt vett, s belevágott:

- Jason, beszélnünk kell! Jövő héten New Yorkba költözünk egy időre, s azt akarom, hogy tudd az igazat. Négy hónapja kiderült, hogy leukémiás vagyok. Azért megyünk New Yorkba, mert találtak egy lehetséges gyógymódot, ami talán segíthet. … De akkor is csak pár évet nyerhetek. – tette hozzá elcsukló hangon.

- És ha nem sikerül a kezelés? – kérdezte a fiú.

- Akkor… Akkor már nem fogok tudni hazajönni onnan. Soha… Lehet, hogy nagyon haragszol rám, amiért eddig nem mondtam el, de ugye meg tudod érteni?

- Igen, azt hiszem, megértem. De akkor neked is meg kell értened, hogy most szakítok veled. Sajnálom. – azzal a fiú vissza se nézve bement a házba.

Sarah hosszasan nézte a csukott ajtót, szemébe újra könnyek gyűltek. Törékeny lelkének utolsó darabkája is összemorzsolódott.